5. levél

Barátaim!

A hónap eltelt, ismét Etelköz szomszédságából írok, napjainkról, a napokról, amik nem fényesek, ónosan tömöttek, köddel – faggyal bővelkedők. Délutáni órámra Andzsika érkezik elsőnek – fél órával korábban, elkéri rögtön nővére füzetét, hogy mulasztott óráját bepótolja. Munka közben odaveti: Mihaela ma nem jő! (A kis szőke vékony lánykára gondol) – Láttam, mikor a szülei dologra tették, ment ki a juhokkal. Úgy sírt!

Újra megrendülök: itt élek közöttük, és mégis!, időnként elfeledem, hogy micsoda kis hősök ezek a gyerekek! Marja őket pap, iskola, és néha a szorító szegénység is! Két nappal később kitalálom, hogy a magammal hozott mazsolákból és kókuszreszelékekből süteményt süssünk közösen. Lázas tervezgetés kezdődik, felosztjuk a feladatot; Gabi tepsiket hoz, Szilvi lavort, Leonárd és Pali tojást, Nagykaludia kakaót, lisztet, cukrot és olajat én. A megérkező Mihaela tejet ígér, egy másik lány élesztőt. A gyerekek lelkesek, feldobottak, és már senki nem törődik a hittanórán is gyűlölködő pap tiltásával. Karina is itt van, meg Alexandra is, csak Lacika hiányzik fájón, meg bátyja, de ők rendszeresen ministrálnak, és szabadságuk csekély.

Másnap három órára jönnek a gyerekek, mindkét csoport tagjai, de jönnek az egy hónapja nem látott megfélemlítettek is. Hozzák megígért hozzájárulásukat az asztalra tett papírdobozba kerülnek a tojások, legalább tizenöt, műanyaglavórba öntik a lisztet – én a tejet forralom, és már gyömöszölik is elszánt kislányöklök a sárga masszát. Keletjük a kályha meleg tetején a tésztát, de rest – gyenge, vagy kevés a kovász – mágikus tésztakelesztő verseket rögtönzők – komoly a sikerem, kacagnak nagyokat. Öt kicsi szakácsném – némelyik köténykével védve ruháját már azon veszekszik; mennyi olajjal kenje ki a tepsit? A tészta kinyújtásán buzgólkodnak, nehezen megy kemény, de végül kókuszreszelék, dió és mazsola kerül rá, meg kakaó. Összesítik, és vastag hurkaként sárgállik már a vaságyban. Igyekszem keleszteni, a melegben valóban meglódul, dagad, hevítem a tűzhelyét, és az oldalsó, kenyérsütő oduba helyezzük az első két kalácsot. Várunk...

Versekkel, énekekkel szórakoztatom a felizgult társaságot. Rengetegen vagyunk, mindenki jár, mozog, önálló életet él 16 m²-en! Lábatlankodnak, Adrián verekedik már, erre az egymásra fordított asztalok tetejére ültetem elkülönítve, kékcsizmás lába virgoncan harangoz. Kiskaludia hozza az első, mélybarnára égett kalácsot! Vízzel hintik a tetejét, letakarják, majd a következő érkezik; a forró, kiürülő tepsikbe fektetjük a kályha tetején szunnyadó elkészített újakat, majd azokat is sütni kezdjük.

Az izgalom a tetőfokára hág, nincs már türelmük, nem segít már ének, Weöres – vers; itt már falni akar a gyereksereg, mind a huszonkettő! Metélem éles japán tőrömmel a még forró tésztát, belül lágy, sületlen! Veszekedő csoportokra szakadnak kis szakácsnéim, mindenki hárít; ki a lisztet, ki az élesztőt hibáztatja. A csalódás általános, de mégis elfogy a kemény- fényes tészta, pillanatok alatt. – Az első rend nem sikerül sosem! – biztatgatják egymást. Jobban ügyelnek a sütésre, tovább tartom benn a kalácsokat, forgatjuk, hogy ne égjenek feketére, és a második kettő este hét körül megsül! Esznek, négy üveg borvízzel vendégelem meg a társaságot, isznak mohón. Jó kedvükben táncolni kezdenek, Andzsika csábosan ringatja magát, román slágert énekel, többen összefogódzva táncolnak, serényen vízzel locsolom a padlót, hogy a felszálló port megkötve megkíméljem a tanteremben álló ágyamat. Táncolni hívnak, de én inkább a három utolsó, sülő kalácsra ügyelek. Bekapcsolják rádiómat, zenét keresnek, leoltják a villanyt és táncolnak; lányok a lányokkal, a fiúcskák csak leskelődve bambán... A jóllakott kicsikéket lassan hazaküldöm, hogy szüleik ne aggódjanak, észrevétlenül lehalkítom a zenét, majd lassan szedelőzködni kezdenek a nagyok is a tizennégy évesek, csak Alexandra keresi hosszan elkallódott szép kesztyűjét.

Másnap az órán Robinson Crusoe – történetét mesélem el részletesen, és mivel a Csendes – óceán szigetvilágának népeiről szóló néprajzi könyv képeit is meg tudom mutatni nekik, úgy vélik, a fényképeket is a Robinson nevű hajótörött készítette. Hüledezve nézik számukra ismeretlen, vad életformát, a „csóré” lányokon és asszonyokon vihognak, míg a kicsi polinéz gyermekek pákos képein derűsen kacagnak. Egy szoptató édesanya láttán komolyan tanakodni kezdenek, hogy a „fetekéknek” milyen színű lehet a teje? Klaudin, Kicsi Gabi, Máriska és a többiek végül egyöntetűen állapítják meg, hogy az is „feteke”. Kacagok rájuk, Klaudin rám néz ferdevágású kökényszemeivel és megkérdi: „Maga mit mond?” Felelem nevetve: „A feteke tehén teje milyen színű? Ugye mind csak olyan, mint a fejéré?” – Elnevetik magukat szégyenlősen. Móricz Zsigmond versét (A török és a tehenek) tanítom ezután. Először leírják tollbamondás alapján – már egy – a hangsúlyokat olvasom elő, a mafla Mehemedét, a kérődző tehenekét. Kiosztom a szerepeket, egy részüket beállítom tehénkéknek, Gabit jelölöm ki töröknek. Játszik szellemesen, és hatalmas kacagással – türelmetlenséggel akarja eljátszani mind a „tátottszájú” hőst, sehogy se férve fejükbe, hogy valaki sosem látott tehenet.

Óra végén az egyik nagylány suttogva meséli el, hogy hittanórán a pap újra veszekedett velük, mert tudomására jutott a kalácssütés. „Nem megmondtam, hogy ne járjatok a magyarhoz? Tesz benneteket szolgának? Akar dolgoztatni titeket?!”

Újra félnek. A kacagós hét hamar eltelt. A Politikához még nem mentem, igyekszem „elszabotálni”... húzom a megjelenést.

Búcsúzom. Minden jót!

XX