6. levél

Vidám – szomorú moldvai levél

Pénteken Luca néni állít meg, és lelkesen újságolja, hogy a román rádió délutáni műsorban Külsőrekecsinről volt szó, a háznál tanuló csángó gyerekekről. Gyurka, Vali és Szarka Febicsi is megszólalt – állítólag Markó Béla is és az itteni iskolaigazgató betelefonált, kivizsgálást sürgetve.

Hallgatom csodálkozva, nem tudok erről semmit, élek elszigetelten, hír nélkül a magam kicsi falujában, pásztorkodva kölkeimet.

Várom másnapi órámra diákjaimat, látom is jődögélni őket a kásás úton, kis gumicsizmájuk súlyosan caplat. Dzseni érkezik elsőnek, mögötte összebújva négyen, sugdolózva, és a távolban látom Gabi piros – fehér sapkáját virítani. A megérkező Dzseni odasúgja: – Ne vessen ki! – fekete szeme csupa könyörgés. Nincs időm kérdezni, jönnek a többiek; Andzsi durcásan, Nagykaludia közömbösen, Pógár Gabi tettetett haraggal, Kisklaudia értetlenkedve. Pali is megérkezik csöndes derűvel, Lacika szeplős – vigyorgón, és végül besistereg Gabi, a tizennégy éves szikrázva, leül, asztalra csapva füzetét. Az egész lány robbanó feszültség, máskor szép arca dühödt haragot sugároz.

Lesnek rám a gyerekek, de én nem kérdezem vadsága okát; elhatározom, hogy megfékezem a kitörni készülő vulkánt. Szabályos, derűs órát tartok, és habár érzem a provokáló, vádló szemeket, nem nézek feléjük; se Andzsira, se Gabira. Villognak a kislányszemek, de én nem látok belőlük semmit, Dzsenike dolgozik meglapultan, egy – egy tréfámon, eltúlzott gesztusomon Andzsi és Pógár Gabi is nevet már. A közös olvasásnál azonban a két Gabi megtagadja a munkát! Nem kérdezem okát, másokat szólítok fel, halad nyökögve, nehezen a kör a második fordulóra a két lány is olvasni kezd végre, hangosan, aztán egyszer csak Andzsi kitör: Látja, milyen maga? Én milyen keveset olvastam!

- Majd olvasol még! – felelem nyugodtan, és visszanézve könyvembe hallom, hogy, dühösen lecsapja a könyvét: Én nem olvasok többet! Nem szólok semmit, intek Palinak, hogy folytassa!, haladunk újra, időnként hangsúlyokat ismételek, ismeretlen magyar szavakat magyarázok, és munka után játékot ígérek a társaságnak. Gyakran, a többtagú, nehéz szavaknál elhalkul a soros felolvasó hangja, pusmogás – suttogás, és valahonnét felhangzik a megoldás. Gabi akad meg épp, és a jobban olvasó Dzseni félhangosan kimondja az elakasztó szót. Gabi robban: – Magad mit mondtál? Magad hallgass! – Csönd!! – mennydörgöm és befejezném az olvasást a játék szerepeit osztom ki a jelentkezők között. Harag, sértődés és boldog ujjongás egyszerre, a vágyott szerep azonnali, vagy tíz perccel későbbi eljátszhatósága szerint. Andzsi vádlón néz rám, de a játékkal foglalkozunk; turbánt kap Mehemed és sörhast, bőgnek a tehenek veszettül, repül fenékberúgottan a mafla török, és végre a vihogás feszültséget old. Kacagunk már, mikor Andzsika – a kisebbik testvér – ordítani kezd: – Látja, milyen maga! Nem jövök többet! Nekem kellett lenne negyedszerre a mesélőnek lennem, és most másnak adta oda! Miért tesz ilyet?! Elbődülök, mit sebzett oroszlán: – Csönd! Utálom ezt az ellenségeskedést! Nekem nem egy gyereket, de az összest kell ügyelnem! Ha hibáztam, akkor hibáztam, sajnálom, de ne gyűlölködj! Csönd lesz, nesszezetlen, nem szól senki. Gabi haragosan néz rám, de „nem látom”. Befejezzük a játékot, énekelünk még közösen és egyénileg is, aztán mennek a gyerekek és maradok a vereség ízével én.

- Másnap délelőtt házigazdám kislánya, Bianka szólít – szemérmesen állva a kerítésen kívül, megvárva elkészülésemet. Az aprócska, vékony lánykát tizenkét évesnek nézem, őszintén meglepődöm, hogy már tizenhat múlt. Ballagunk házunk felé, a kislány meséli, hogy most értesültek a pénteki rádióműsorról, aggódnak, félnek ellenőrzéstől, zaklatástól, pénzbüntetéstől. Nyugtatgatom a családot, szerencsére még csak félelmeknél tartunk, nincs hatósági kirohanás ellenem, de mindennap várom, tudom; nem úszom meg.

Pár fényképet készítek róluk, kérésükre, aztán futok vissza, hogy felfűtsem a termet. Komoly szél fúj, szeszélyes és gonosz füstpamacsok tőrnek elő a vaslap résein a kémény átfagyott, hideg, és ömlik szemembe megállíthatatlanul a fojtó füst. Húszpercnyi szenvedés után megnyugszik Tűzisten békés, egyenletes morgással emészti a fát, pattogva, szellőztetek, és végre hozzákezdhetek a terem melegítésének. Tíz perccel később Gabi érkezik szelíden. Néz rám kutatón, de mosolygok rá, megnyugszik, bocsánatot kér tegnapi viselkedéséért, és már ül is le szorgalmasan olvasni. Jönnek a többiek is rendre, dolgozunk békésen, nyugodtan, most nem zavar minket, pap, rádióriport, ellenőrző bizottság és emésztő veszekedés. Óra végén Gabi, Emilian és Dzseni egyaránt maradnak még, olvasnak hangosan, szépen, és hármas fényképpel pecsételem meg békekötésünket. Sétálok hosszan a faluban, vendégeskedem, és hazafelé menve játszódó tanítványaimba botlom a kivilágítatlan utcán. Másokkal közösen az általam tanított Weöres Sándor mondókákat játsszák, az egyszerű, kitalált táncokkal együtt.

Kacagnak nagyokat a fagyasztó sötétben.

Másnap, első csoportomból csak Klaudiú érkezik. Írunk olvasunk, énekelünk és játszunk, mint máskor, de most csak egyedül van. Megbeszélem vele, hogy ezután később jöjjön, a nagyokkal együtt.

Érkezik is már Dzseni, Gabika és a többiek. Felháborodva mesélik, hogy az út mellett lakó Avadani Corina a falusi igazgató kérésére listát készít a hozzám járókról. Jancu Silviával együtt lesik a hozzám érkező gyerekeket. Lacika ront be szinte ordítva az idegességtől: Csak írjon fel! Kap majd a tátámtól verést! De megverem én! Mikor eljött velünk Csíkszeredába kirándulni, akkor Ő nem volt ott?

Mindenki ideges, felháborodott. Pógár Gabi, Nagyklaudia nem jön, félelemből vagy taktikából, és Pali se. Öt gyereknek kezdem az órát, de kinézve az ablakon látják a két Júdást, az utcán állókat, akik valamikor köztünk voltak, szeretetünket és ajándékaimat élvezték. Félelemből, számításból, gyávaságból parancsot teljesítenek buzgón. Korinát sajnálom – Szilvi jellemtelen, de Korina gyenge, sodródó.

Lemegyek hozzájuk, érzem a gyerekei leskelődő tekintetét.

A két gyerek a szikrázó fényben áll, teszik, mintha labdáznának. Megállok mellettük: Korina! A listádra legelőszőr engem írj fel, húszcentis betűkkel!

Állok, nézem Korina szomorú szép, zavart arcát – Szilvi bambán vigyorog – nem felelnek, és már indulok is vissza. Nehéz a szívem.

Megtartom az órát, játszom velük sokat. Oldani szeretném a félelmet, de kicsi gondolatuk mindig az iskola, és a pap felé bódul.

A román „demokrácia” 13. évében élünk, és érzékelem a sűrű félelmet. Hatalmi szóval akadályozzák az anyanyelvű önművelődést.

Moldva, 2003 március-április