|
Piro Krisztina A MOLDVAI CSÁNGÓ NYELVJÁRÁSRÓL ÉS AZ ÉSZAKI CSÁNGÓ ARCHAIKUS IMÁK SZÓKÉSZLETÉRŐL
A MOLDVAI CSÁNGÓ NYELVJÁRÁSRÓL A kutatások története A csángók nyelvjárásáról, „elkülönbözött beszédéről” elsőként GEGŐ ELEK könyvében találunk feljegyzéseket. Szerinte „...három eltávozó kellemetlen szokások rongálják, homályosítják, sőt érthetetlenné is teszik nyelvöket.” – a székely nyelvjáráshoz képest. Ezek:
– gyakori kisebbítés a nevekben, „mellyel csak egyházi énekben nem élnek”;
Ezeken kívül felsorol még egyéb „kihágásokat” is, pl. hangcserék, betű-elhagyások, „különös szavak”, „összeolvasztott szavak”, „merész szórövidítések”, „nagyító szókettőzések”, stb., melyeket példákon keresztül is bemutat.(GEGŐ, 1888, 79.) Az 1870-es évek első felében SZARVAS GÁBOR Klézsén és környékén végzett adatgyűjtéseket, s ennek feldolgozását a Magyar Nyelvőr 1874-es számában publikálta. Mivel kizárólag déli csángó illetve moldvai székely nyelvjárási forrásokkal dolgozott, ellenben megállapításait generálisan fogalmazta, a csángók eredetét illetően e század közepéig tartó pontatlanságokat, félreértelmezéseket honosított meg a nyelvészeti közgondolkodásban. SZARVAS GÁBOR a moldvai magyarokat, – e népesség belső tagozódást figyelmen kívül hagyva – kizárólag a Csíkból kirajzott székelység leszármazottainak tekintette, amit a 20. század első évtizedeitől KARÁCSONYIJÁNOS történeti alapozású felfedezése színezett (Századok, 1914): a moldvai magyarok nem csupán a székely, hanem dráva-melléki, szlavóniai eredetre is számot tarthatnak, mint az itteni kabarok asszimilálódott, majd a 15.század elején, a huszita üldözések elől Moldvába menekült utódai. Ez az elmélet nyelvészeti támasztékokat is kapott a szlavóniai nyelvjárásnak a csángókéhoz hasonló sziszegő mássalhangzói révén. A Magyar Nyelvőr 1880–1881-es számaiban MUNKÁCSI BERNÁT hat fejezetben tárgyalja a moldvai csángók nyelvjárásának jellegzetességeit. Felhívja a figyelmet SZARVAS GÁBOR anyaghiányosságokon alapuló elhamarkodott következtetéseire, s maga inkább a szlavóniai tájbeszéddel való rokonság elfogadására hajlik. A csángó és a székely nyelvjárás megkülönböztetésére nagy hangsúlyt helyez, s külön kiemeli az északi nyelvjárássziget archaikus voltát: „A moldvai csángók nyelve a maga eredetiségében csupán az északi csángóknál, Szabófalván tartotta fenn magát, vagy még inkább ennek messze délen fekvő gyarmataiban a Szereth túlsó partján, minő például a hegyektől, erdőktől elszigetelt Ploszkuczén falucska.” (MUNKÁCSI, 1880, 444.) A Nyelvőrben jelentek meg az első tájnyelvi szó-, kifejezés-, és szólásgyűjtemények; ennek az akciónak keretében vált a folyóirat állandó levelezőjévé „Rokonföldi” álnéven a már említett pusztinai, majd klézsei plébános, PETRÁS INCZE JÁNOS is. 1906-1907 során WICHMANN GYÖRGY és magyar származású felesége csaknem fél évet töltött el nyelvészeti anyaggyűjtéssel Szabófalván, az ekkor még szinte tiszta magyar településen. Unikumnak számító északi csángó szótárát hagyatékának közös gondozásában CSŰRY BÁLINT és ARTURI KANNISTO adta ki 1935-ben. (Yrjö Wichmann: Wörterbuch des ungarischen Moldauer Nordcsángó und Hétfaluer Csángódialektes nebst grammatikalischen Aufzeichnungen und Texten aus dem Nordcsángódialekt, Helsinki, 1935) CSŰRY BÁLINT 1928 és 1931 közt több nyelvjárási tanulmányutat tett Moldvában, a csángó dialektussal foglalkozó cikkei főként saját gyűjtésű, déli csángó adatokra támaszkodnak. A csángók eredetéről szóló legújabb elmélet BENKŐ LORÁNDTÓL származik. Ő sajátos nyelvjárási jelenségek egész láncolatának és a rendszerszerűen érvényesülő nyelvi tényeknek figyelembevételével arra a következtetésre jut, hogy a csángó nyelvjárás a mezőségi nyelvjárásterület középső és déli részlegével (az Aranyos alsó folyása, Torockó – Torda vidéke, s ettől délre eső erdélyi magyar területek) mutat igen közeli rokonságot. A század második felének kifejezetten nyelvészeti jellegű gyűjtései közül a legjelentősebb vállalkozást a több évtizedes munkával összeállított moldvai csángó nyelvatlasz jelentette. Ennek északi kutatópontjai Kelgyeszt, Szabófalva, Balusest, Ploszkucény és Újfalu – Traian voltak. (Gállfy M.-Márton Gy.-Szabó T.A.: A moldvai csángó nyelvjárás atlasza, Kolozsvár-Budapest, 1991)
A MOLDVAI CSÁNGÓ NYELVJÁRÁS JELLEGZETESSÉGEI A nyelvjárást a szakirodalom a székelyestől elkülönítetten, de az északi és a déli régiót egységesként kezelve tárgyalja. A déli területeket ért székelyes hatásra a nyelvbe került elemeket könnyen leválaszthatónak és elenyésző jelentőségűnek tekintik az egyezések nagy mértékéhez képest. (A leírás alapjául MUNKÁCSI BERNÁT Magyar Nyelvben, CSŰRY BÁLINT Magyar Nyelvőrben és DOMOKOS PÉTER a debreceni egyetem nyelvtudományi tanszékének évkönyvében megjelent összefoglalásai szolgáltak.) Hangtani sajátosságok: A köznyelvhez képest magánhangzóból többet, mássalhangzóból kevesebbet találunk a moldvai csángóban. Magánhangzói között / diftongusokat is beleértve / hétfajta e képzésmód jelenik meg. Jellemző ezekre, hogy meglehetős szeszélyességgel, elsősorban hangsúlyi vagy szótagi viszonyok függvényében válnak zártabbá, illetve nyíltabbá. A magánhangzók hangrendszere: a á e - e e ie a a - - e é ié o o ö ö - ó - ő i í u u ü ü Hangszínbeli változások: I./ Zártabbá válás:
II./ Nyíltabbá válás:
Jellemző a hangrendi illeszkedés igen erős foka:
Ugyanakkor elszórtan megjelenik a hangrendi elkülönbözés is:
A köznyelvihez képest a tővéghangzó elmaradása: pl. gyerkek; mondnak; azkat; illletve megléte is megtalálható: pl. ledüllett; kinyillott; pénzet; menekező – 'mennyegző'. A mássalhangzók képzésénél a „sziszegés” vagy „selypítés” jelensége csökkenti a használt hangok számát. Hanghelyettesítési tendenciái: s > sz; zs > z; cs > s; d > gy; gy > j. MUNKÁCSI BERNÁT szerint ez az ugor egység korának megőrzött nyelvállapota – ahol a szibilláns zs, cs, s hiányzott. A „jésített hangok”, a gy és az ny eredeti magyar szóban kevésszer található, csak ott, ahol a tővégi d a viszonyszó j-jével összeolvad: pl. aggya; mongya; és néhány „újabb” kölcsönszóban: pl. gyeák; gyinnye; gyefil – rom.'sehogy sem'; különben d marad: pl. derek – 'gyerek'; dimölc; nadra; hedre; hodne, vagy j lesz: pl. hajma; vaj – 'vagy'. A köznyelvi ny szóközben, szóvégen n: pl. árnik; enim; menecske; lánok. A gy-től és ny-től eltérően az ly hang eredeti formájában fennmaradt: pl. gólya; vályú; bihaly. Az északi területeken szembetűnő a gy felváltása dzs affrikátával, pl. dzsönyörködik, hordzsa, mondzsák, udzs, edzs; a cs>s dezaffrikáció, pl. sak, sánnak, seppet, sudát; és az s>sz hanghelyettesítés, pl. szajnálni, moszt, arassza, kedvesz. A v változásai:
Gyakori az l hang kiesése az előtte álló magánhangzót hosszúvá téve: pl. Móduva; rikút; kitűtötték. Köznyelvi normától eltérő asszimilációra: pl. messzülni; mett – 'mert'; ritta – 'rajta'; és disszimilációra is találhatunk eseteket: pl. huszval; szirászval; regvel; öszve. Alaktani sajátosságok: A moldvai csángó nyelvjárásnak egyik legfeltűnőbb jellegzetessége a kicsinyítő-képzők túlterjengő használata. SZABÓ T. ATTILA egy tanulmányában csaknem hatvanféle megjelenési formájukat sorolja fel (pl. -cs, -ckó, -cos, -csóka, -csok, -ike, -ós,-ska, -us, -d, -r, -ó, -kó, -kő, -kos, -ikecske, -őke). Kicsinyítőkkel becézik nemcsak az embert, hanem az állatokat, tárgyakat is. Sőt, főnevek mellett mellékneveket, határozószókat is ellátnak vele. A -ka, -ke képzőnek e nyelvjárásban funkcióváltozása is van: a nőnévképzés szerepét hordozza, pl. zidúka, cigánka, magyarka – 'ilyen nemzetiségű nő'. Szintén általános jelenség az igék gyakorítóképzővel való ellátása, a visszaható és szenvedő igealakok frekventálása.(SZABÓ, 1980, 102-165.) Különleges, valószínűleg a kétnyelvűségből származó román kölcsönvétel a -lya, -lye, -nye főnévképzőcsoport: pl. regelye – 'rejtett hely'; szemelye – 'ocsú, gabonahulladék'; szegelye – 'szegletes hely'. Módhatározói ragként megjelenik a -t: pl. erőszt; egyeneszt; bizonoszt; illetve a -tag, -lag: pl. formálag; oldaltag. Igeragozásában rendhagyóan ikesek: küzdik; termik; forrik; fujik; megállik; árik – 'romlik'; merik. Rendhagyóan iktelen: tel-, szül-, foly-. Helybenlét jelölésére szolgáló határozós szerkezeteik: pl. el van aratni; ide bé csánódtam; mezőre van a Mihálka. Az állapotban létet véghatározói raggal fejezik ki: pl. magára volt – 'magában'. Összehasonlításnál a -nál helyett a -tól, -től ragot használják, eredethatározónál a -ból,-ből-t a -től helyett: pl. 4 tallértól több nem jutott; gingeségbőlrázódik. Eltérő a meg és az el igekötők használata: pl. megtalálkozik; szétálják meg magikat; elszoktam – 'megszoktam'. Mondattani sajátosságok: Szórendjükben felbomlik a klasszikus szabály, a hangsúlyos mondatbeli rész megelőzi az igét. Az alany állítmánnyal való egyeztetése az értelem és nem a kifejezés szerint történik. Pl. Vadnak alatta szok falu. Bémentek az egész. Gyakori az állítmány elhagyása, főleg a van, lesz, jár állítmányok esetében. Pl. A kuták, ha a mószuj künn, nem harapnak. Arra a kecke a heden. Sokszor használnak értelmezőt, ahol máskor a jelző elöl állna: pl. Akkor ólt erőm, szokacka. Összetett mondatokban gyakran elmarad a hogy kötőszó, s az állítmány felszólító alakja fejezi ki a függést: pl. Lehet elmenjek?. Az és kötőszó néha a kapcsolt szó után áll: pl. Pirosz, fehér esz. DOMOKOS PÉTER az északi csángók nyelvét költői szépségében reprezentáló szabófalvi LAKATOS DEMETER hagyatékát tanulmányozva a mondattani jellegzetességeket illetően a következő megállapításokat tette (csupán néhány a jelenséget bemutató példa kiemelésével):
A moldvai csángó nyelvjárás szókincsét ért román nyelvi hatásokkal MÁRTON GYULA foglalkozott az elmúlt évtizedekben. Bogdánfalva, Klézse, Lészped, Gajcsána, Onyest, Ploszkucény és Szabófalva területén készített kérdőíves interjúi nyomán a következő képet adja... (MÁRTON, 1956, 92-100.) Mivel a kétnyelvűség, különösen a férfiak (munkavállalók) körében általános jelenség, a román nyelv szinte akadálytalanul vehette át sok, akár a mindennapi szükségletekhez tartozó fogalom, cselekvés, stb. régi magyar nevének helyét. Legnagyobb mértékben természetesen a közös együttélés, együtt munkálkodás terének kifejezései váltak románokká – így az állattenyésztés, földművelés szakszavai, a közigazgatási és jogi fogalmak, valamint az új szükségleteket kielégítő szók (modern ipari, kereskedelmi, technikai megnevezések). A nyelvtani rendszer szintjei közül a szókészletet ért változás főneveket, igéket, kötőszókat, indulatszókat, prepozíciókat és határozókat egyaránt érintett. Az átvételekből sok az alapszókincs részévé vált, további összetételek és származékok keletkeztek és keletkeznek belőlük. Román hatás a csángó hangrendszerben az a és i meghonosodása, valamint a hangrövidülések mind a mássalhangzók, mind a magánhangzók körében. Szókapcsolatokban, mondatfűzési módokban szintén felfedezhető az idegennyelvi rendszer átsugárzása, ez azonban kevésbé jelentős mértékű, általában az új szavak magyar nyelvtani rendszerbe való illeszkedése a jellemző. A román nyelvi hatás nem azonos minden csángó területen, a legerősebb éppen az északiaknál (referenciapont: Szabófalva) és az innen kitelepült szórványokban (ref.pont: Ploszkucény). A NÉPI VALLÁSOSSÁG, IMÁDSÁGANYAG MOLDVÁBAN A népi vallásosság a nagy vallási rendszerek mellett, azokon belül alakult ki; a hivatalos vallással tehát nem szemben álló, hanem azt kiegészítő, a saját hagyományokat és az egyház liturgikus hagyományait ötvöző folklór-jelenség. „Működési területe” az élet szinte minden szféráját érinti: van saját képzetrendszere, gyakorlata, etikája, technikái – ugyanúgy, mint a hátterét adó egyházi intézménynek. A néphagyomány általában azt az űrt tölti ki, ami az egyén és a közösség vallási igényei és az egyház által kínált vallásgyakorlási formák, lehetőségek között fennáll. Az egyházilag „jól ellátott” vidékeken szerepe értelemszerűen csekélyebb, mint az ellátatlanabb régiókban, így például a 17.század óta missziós területként kezelt Moldvában. Itt, ahol az etnikai különbség vallási különbséggel jár együtt, és a kettő határa egybeesik, a kisebbség fennmaradásának legfontosabb tényezőjévé vált. E szerepét elsősorban a felekezeti endogámia és az anyanyelvű vallásgyakorlás révén tudta betölteni. Ma, a 20.század végén Moldvában, részben a szekularizálódásnak és a tudatforma-váltásnak, részben a nyelvváltásnak – elrománosodásnak „köszönhetően” a népi vallásosság utolsó reliktumait lehet már csak összegyűjteni. Rohamos térvesztése talán a dolgozatom felmérési köréül választott északi régió, a Románvásár környéki csángó falvak imaanyag-gyűjtésein tükröződik legjobban. Az 1930-as évektől LŰKŐ GÁBOR, BALLA PÉTER, BOSNYÁK SÁNDOR, JAGAMAS JÁNOS, POZSONY FERENC, SERES ANDRÁS, KALLÓS ZOLTÁN, HARANGOZÓ IMRE és TÁNCZOS VILMOS fordult meg és készített felvételeket ezen a vidéken, kevés kivétellel igen szűkös eredménnyel, alkalmanként alig néhány imaszöveggel gazdagodva. Az archaikus imák életteréről írt könyvében TÁNCZOS VILMOS így fogalmaz: „A hagyományos világ embere közelebb érezte Istent önmagához, és nem csak az ünnepnapokban vagy az élet nagy pillanataiban foglalkozott a transzcendencia kérdésével, hanem a hétköznapokban is. Az isteni jelenlét az élet egészét áthatotta, ezért a hagyományos ember nem ismerte a szentnek és a profánnak azt a fajta szembeállítását, amihez a mai skizoid tudatú ember már hozzászokott, és ennek megfelelően hol emberi lényegéhez méltóan, hol pedig ezt megtagadva él.” (TÁNCZOS, 1999, 245-246.) A moldvai csángók vallási gyakorlatában is ezt a középkorias mentalitást találjuk. Az adatközlők többsége ma is állandó imában él: a mindennapok élettevékenységei közben is az isteni világgal tart kapcsolatot, másfelől természetesnek érzi, hogy a szent térben és időben profán módon viselkedjen. Az Istennel való kapcsolattartás általában nem valamilyen konkrét cél elérése érdekében történik, hanem a hívő ember állandó kötelességeként a lelki megnyugvás, az evilági harmonikus, békés élet záloga. „Minél sokat tudsz imádkozni, annál jobb, annál könnyebb az életed. Amíg élek, folytatom az imádságot eléfelé.” – fogalmazta meg TÁNCZOS VILMOS egyik moldvai adatközlője. (TÁNCZOS, 1999, 251.) Az imák tanítása kisgyermekkorban, két-három évesen kezdődött meg a családban. „Betéve”, tehát nem értelem szerint, hanem mechanikusan vették át szüleiktől, nagyszüleiktől a szövegeket, sokáig velük közösen imádkozva. Az írásbeliség általános elterjedéséig (és ez Moldvában a 20. század utolsó harmadáig tartott) a hagyományos közösségi műveltség alapjának az emlékezetben tartott szokások, rítusok és textusok számítottak. (Idős embereknél a gyűjtők gyakran figyelhetik meg a felejtés kiváltotta zavartságot és mentegetőzést, ami a közösségi elvárásoknak való megfelelni nem tudás következménye.) TÁNCZOS VILMOS a népi imádságanyag két rétegét különbözteti meg: (A) liturgikus eredetű folklorizálódott imádságokat és (B) archaikus apokrif népi imaszövegeket. A moldvai csángók körében használt liturgikus imádságok nyelvi anyaga többek (CSŰRY BÁLINT, DOMOKOS PÁL PÉTER, ERDÉLYI ZSUZSANNA, HARANGOZÓ IMRE, PAIS DEZSŐ) megállapítása szerint sokkal archaikusabb, mint a Kárpát-medencén belül élő magyarságé. Meglepő ezek közt a különböző területeken megnyilvánuló azonosság, a szövegszerű egyezések. Feltehetően a pap nélküli, deákok irányította istentiszteletek imarendje volt. Sorrendjük kötött, általában ugyanazon füzérben szerepelnek a következő imák: Miatyánk – Üdvözlégy – Hiszekegy – Gyónom, Uramisten – Tízparancs – Ötparancs – Hét szentség – Hét főbűn – A szentgyónás részei – Az Oltáriszentséghez való négy szükséges dolog – Négy végső dolog – Töredelmesség. (HARANGOZÓ 1992. 21-25.) Írott forrásként talán a deákok körében elterjedt Kájoniféle Cantionale Catholicum 1719-es, 1805-ös és 1806-os kiadása szolgálhatott. A deákok (parasztkántorok, diakónusok, száraz-papok ) a falu közössége által kiválasztott és eltartott, sok esetben tisztjüket generációkon át továbbörökítő, valamiféle egyházi képzettséggel is rendelkező laikusok voltak, akik a csak alkalmanként, főleg nagy ünnepeken, temetéseken és esküvőkön megjelenő papok helyett a közösség vallási életének irányítói lettek. Az alapvető egyházi funkciók elvégzése: a szertartások vezetése és a fiatalok oktatása az ő feladatkörükbe tartozott, a liturgikus eredetű imádságok átadóiként tehát őket tarthatjuk számon. Az archaikus (apokrif) népi imádságok az egyéni imarepertoárban is a liturgikus eredetű, „nagy” imádságok után következnek. Ezeket templomban, istentiszteleten nem használják, de megjelennek egyéb szertartásokon (pl. beteg mellett, virrasztóban, temetésen, búcsújáráskor, stb.), családi körben és az egyénileg végzett imagyakorlatban. Napszakonkénti kiemelt imavégzési időpontok: a reggeli ébredés és felkelés, a reggeli, déli és esti harangszó, az étkezés kezdete és befejezése, valamint az éjszakai nyugalomra térés ideje. Mondásukhoz sokszor archaikus gesztusok is kötődnek, például reggel rituális tisztálkodás után, arccal keletnek vagy a templom, szentkép, házioltár felé fordulva hangzottak el, amit az imák kezdő motívumainak képsorai is tükröztetnek („Én felkelék én ágyamból, kimosgyózám bűneimből”, „kimenék én ajtómnak eleibe”, „feltekinték napkeletre”). Archaikus tudattartalmakat, képzeteket hordoznak, gyakran jelennek meg bennük még a pogány ősvalláshoz kapcsolható mágikus, misztikus elemek – többségükben már a keresztény motívumkörbe és a katolikus kegyelemtanba oltva, amely szerint az ember akarata, amit az ima kifejez, alá van rendelve az isteni akaratnak, tehát az isteni szuverenitást nem csorbíthatja. Műfajilag ERDÉLYI ZSUZSANNA a késő középkori „carmen sive oratio” – 'ének vagy imádság' kategóriájába sorolja, feltételezve egykori énekeltségét, s az idők során dallamát vesztve prózai szöveggé válását. Verstanilag nehezen meghatározhatóak, egyszerre kötetlenek és kötöttek: rímesek és rímtelenek, soraik szótagszáma néhol szeszélyesen változó, máshol szigorúan, strofikusan megszabott (ezek lehettek a korábban – ritkán ma is – dallammal rendelkező szövegek). Motívumaikban is sokfelé ágazó kapcsolatrendszert mutatnak: ráolvasásokkal, népénekekkel, népi színjátékokkal, a középkori siralom-műfajjal, kántálókkal, köszöntő-énekekkel és az adventi, karácsonyi és nagyheti vallásos néphagyomány epikus és lírai folklórjával egyaránt rokoníthatók. Jelképeik általában a fényszimbolika: egyház – Nap – Krisztus – hajnal – Mária, stb. rendszerében mozognak. Központi eleme a szinte ikonként, a szenvedő Fiú vagy a fájdalmas Anya alakjában megjelenő megváltó Krisztus-halál. Érdekessége, ami feltehetően a középkori, ferences eredetű Istenanya-kultusz következménye, hogy Mária személye sokkal többször jelenik meg, mint Jézusé. Kísérő vonásaik, a gyászt, szenvedést kifejező képi jegyek viszont majdnem teljesen azonosak. Szerkezetükben ERDÉLYI ZSUZSANNA szerint /általában/ hármas tagoltságot lehet felfedezni: I.) lírai kezdőkép / amelyben a középkori látomásirodalom egy-egy eleme is megjelenik /; II.) a szenvedéstörténet valamely fázisának epikus – dramatikus ábrázolása; III.) tömör, objektív hangú záradék, amely meghatározza az ima elvégzéséért járó kegyelmet, lelki üdvöt. (ERDÉLYI, 1976, 34.)
TÁNCZOS VILMOS megjegyzése, hogy a záradék-formula, ez a kvázi Istennel való „szerződési gesztus” a leginkább variábilis, személyesnek érzett része az imádságoknak, általában improvizatívabb, nyelvi állapotát tekintve is „kilóg” a szövegekből. Funkciójában az ima hitelesítője, az Istentől való származás bizonyítója. Az imádsághagyomány formai jellegzetessége – a liturgikushoz hasonlóan, gyakran avval keveredve – a füzérbe rendezettség, azaz több szövegegység, motívum egymás utáni kapcsolódása, illetve ezek szabad, egyéni változtathatósága. Az imádságok előadásmódjára az egykori éneklés utánérzését keltő, deklamáló, litániás, recitáló hanghordozás jellemző, amely sokszor, bár monoton (kis hangtávolságú és változatosságú), de szabályos dallamba vált át. Személyes tapasztalatom, hogy a nem városi, individualizálódott, hanem a közösségi rítusokhoz szokott hívők imamondásában jellemző – akár a rózsafüzér „olvasásánál”, akár a templomi liturgiában – a nem értelem, hanem egyfajta hagyományos, mindenki által elfogadott és gyakorolt dallam és ritmus szerinti szövegtagolás. Az archaikus apokrif imádságok az egész nyelvterületen elterjedtek voltak, bizonyos ágai és motívumai a környező népek (így pl. a román) folklórjában is fellelhetőek. Felekezetileg leginkább a katolicizmushoz kötődnek, a protestánsok – elsősorban a reformátusok – körében gyűjtött szövegek erősen racionalizáltak, díszítő elemekben szegényebbek. „...valójában a protestáns adatközlők sok esetben katolikus hozzátartozóiktól tanulták meg a díszítettebb szövegeket, mert saját imáiknál szebbnek tartották ezeket.” – írja ERDÉLYI ZSUZSANNA gyűjtési tapasztalatait összegezve. (ERDÉLYI, 1976, 26.) A papság általában nem tudott létezésükről és a hozzájuk fűződő gyakorlatról, s ha mégis fülébe jutott, igyekezett megtiltani, ellenezte. Ez a tendencia különösen erős volt Moldvában, ahol a nem kánoni, „zagyva” babonák elleni küzdelemhez az anyanyelvű vallásgyakorlás tilalma is kapcsolódott. Fontosnak és demonstratívnak tartom ezért éppen az északi, legelrománosodottabb csángó terület imáinak szókészlettani vizsgálatát, remélve, hogy eredményei a moldvai csángók nyelvének és szóbeli kultúrájának magyar gyökerű voltát bizonyítják, és némiképp az újkorban való elmagyarosodás elméletének cáfolására is szolgálhatnak.
AZ ÉSZAKI MOLDVAI CSÁNGÓ IMÁK VIZSGÁLATA
Az északi területről gyűjtött imádságok valamennyi utolérhető kiadását és a MTA Népzenei Kutatóosztályának archívumában található feljegyzéseket (itt a népdalok közé elegyedve számos imaszöveg is felbukkant) átböngészve és megrostálva harminchárom olyan teljes illetőleg töredékes szöveghez jutottam, amelyeket alkalmasnak találtam a szókészlettani vizsgálat elvégzésére. Kiszűrtem azokat a végletesen romlott állapotú szövegeket, amelyek nem voltak – legalább egyes összefüggő részleteikben – értelmezhetőek. Az ilyenek általában sem nyelvtani illeszkedést, sem szórendet nem követtek, szókincsükben, toldalékaikban túlnyomó volt az idegen elemek aránya. Már az 1934-ben kint járt BALLA PÉTER is sok esetben csak olyan adatközlőkkel találkozhatott, akik magyarul nem, vagy alig beszéltek, s az általuk énekelt dalok és elmondott imák értelmével sem voltak tisztában. Azokat csupán, mint örökséget vagy hathatós szent szövegeket idézték fel. Azóta a magyar nyelv helyzete csak egyre romlott. Elhagytam továbbá azokat a variánsokat, amelyek egymástól nagyon kismértékű és jelenségként is elhanyagolható (általában máshol is meglévő) különbségeket tartalmaztak. Ez legtöbbször az egy személytől más-más gyűjtő által rögzített és lejegyzett azonos imák esetében fordult elő. A vizsgált harminchárom szöveg származási helye: Jugán (16 db.), Szabófalva (11 db.), Kelgyeszt (5 db.) és Ploszkucény (1 db.). A TÁNCZOS VILMOS-féle imafelosztást alapul véve ezek közül huszonegyet az archaikus apokrifek, tizenkettőt pedig a liturgikus eredetűek közé sorolhatunk. Mivel a szöveghasználat tekintetében is fontos eltéréseket figyelhetünk meg, érdemesnek tartottam az imák betöltött funkcióik szerinti további csoportosítását. Ennek megfelelően az archaikus jellegű imádságok között megkülönböztethetünk: reggeli (1 db.), esti (4 db.), reggeli és esti – „Csengítének...” kezdetű (5 db.), pénteki (2 db.), sirató (3 db.), ráolvasó (1 db.) imákat. Ezen kívül apokrif elemeket tartalmaz hat töredék, amelyből kettő ún. Szent Borbála-imádság része volt, kettő archaikus imák elajánló-része, kettő pedig funkciójában beazonosíthatatlan, de teljes szövegegységet alkotó fragmentum. A liturgikus eredetű, valószínűleg írott forrásokra visszamenő, és sokszorosítás útján, valamint az egyházban szolgálattevő deákok révén elterjedt imádságok közt katekizmus-szerűen kérdés-feleletre épülőket (3 db.), a mise állandó részéhez kapcsolódót (Uram, irgalmazz – 1 db.), népének-változatokat (5 db.) és Máriához intézett, talán litánia-végzési gyakorlathoz kötődőeket (3 db.) találunk. Az archaikus imák csoportja az, amelyben szókészlettanilag, szövegtanilag, de a népi vallásosság hagyományaira vonatkozólag is rengeteg kuriózumot figyelhetünk meg, hiszen ezek a szövegek azok, amelyek az írásbeliséget és a hivatalos vallásgyakorlatot is megkerülve, évszázadokon keresztül a szóbeliségben maradtak fenn, megőrizve sok nyelvi és gondolkodástörténeti régiséget. A pogány bűbájolásra, a mágia emlékére bukkanunk a ráolvasásban, szintén ősi tradíciókra nyúlik vissza a Moldvában máig élő siratás szokása, és az apokrif – nem kanonizált – elemek tömkelege keveredik a középkori szentek kultuszával, a középkori keresztény legenda-motívumokkal a többi imádságcsoportban is. Ilyen motívum például a reggeli és esti, illetve a pénteki imában felbukkanó Grál-legendaköré (ERDÉLYI, 1976,163-167.), amelyben szerepel a keletről feltűnő templom („Szent péntekbe felkelék, napkeletre tekinték, szép fehér monosztorkát láték.”), az égő gyertyák mellett őrt álló angyalok („Kidzsülnek ez andzsalok, nédzs dzsorcsa mellett őreznek...”), legfőképpen pedig a Krisztus szent vérének kultuszára utaló sorok („Uljan sziép fákro ott találtának /ti. az angyalok/, Aran vérvel megvirágozzanak.” vagy „Ott uljan gyümölcüsz fára feltalálnak, A Krisztusz urunk vérivel felvirágozval...”). Az egész középkoron át virágzó, szintén pogány kultuszokra visszamenő fény-szim-bolika is megjelenik bennük, mégpedig a Fiú személyéhez, mint Naphoz kötve, Krisztus és attribútumainak „arany”, „aranyos” jelzőiben („arandzs vir”, „Krisztusz háza arandzsasz”, „leüle z aran székkibe”; a napkeletről feltűnő monostorka, amelyben a szenvedő Krisztust látjuk „Kühül irgalmasz, belül aranyasz.”). Mágikus gesztus az, amelyre ezek az imák épülnek: mint passió-járáskor (a Szent Sebek, Szent Vér, a kereszthalál, mint helyettesítő áldozat igen erős hangsúlyozása és tisztelete is a középkor végéig jellemző), az imamondó részletesen és nagyon szemléletesen idézi fel, éli újra a Megváltó kínjait, és ezáltal véli elnyerni az ima elajánlásában megfogalmazott, általában lelki javakat. Több gyűjtő beszámolója szerint az idős adatközlők sokszor annyira átélik, sajátjuknak érzik Krisztus szenvedéseit, hogy ezekhez a szövegrészletekhez érkezve nem egyszer sírva fakadnak. Az apokrif imákban felbukkanó szent személyek neve is önmagán túlmutató jelentőségű. Ilyen például a ráolvasásban a Mária mellett álló Szent Györgyé, aki, ha csak a melléknevét, „Sárkányölő”, és a népi kalendáriumban betöltött helyét figyeljük is meg (április Szent György hava, a betegségek kiűzésének, a természet megújulásának, az állatok kihajtásának ideje), méltó „segéderő” az igézés fogta beteg nyomorúságainak eltávoztatásához, menekülésre kényszerítéséhez. Érdekes a ráolvasás végén szereplő három románul elhangzó sor (ami a szókészlettani elemzésben kimutathatóan szinte megkétszerezi az idegen eredetű szavak számát!), amelynek valószínűleg idegenségénél fogva „varázsszöveg”-funkciója is van, másrészt talán a művelet hatásosságát fokozó szerepe („hátha mégsem a magyar az ördög nyelve...”). A két imaelajánlásban is megjelenő Szent Antal és Szent Pál, akik a tűztől, víztől, nehézségektől, betegségektől stb. vannak hivatva megőrizni az embert, nem a páduai szent (az ő tisztelete késői, 17. századi kezdetű Magyarországon) és az apostol figurái, hanem a démonokat kordában tartó Remete Szent Antal és Remete Szent Pál, sivatagi szerzeteseké. (ERDÉLYI, 1976, 115.) A Pálhoz csatlakoztatott Péter apostol már újabbkori képzettársítás eredménye lehetett. Szent Borbála szintén a középkorban örvendett nagy tiszteletnek, ő a jó halál védőszentje volt. TÁNCZOS VILMOS szerint (TÁNCZOS, 1999, 25.) – aki adatközlői egybehangzó vallomására támaszkodik – az északi csángók körében valaha igen erős lehetett Szent Borbála kultusza. A kötetünkben is szereplő, Kallós Zoltán és Harangozó Imre gyűjtéséből való Borbála imádság lényegi különbségeket mutat a déli csángók körében feljegyzett Szent Borbála-ima-variációkhoz viszonyítva. A szabófalvi Szászka Erdős Péter (1918-1995) így nyilatkozott erről az imádságról: „Szent Barbar halú imácság. Azt mondzsák, kér nédzs dzsorcsa nédzs felől a szive melljett...E dzsüttem én z öreg aszontól, harmincnyolcig monta ő, ment e betegek, meljikek nehez betegek votak, hod mondta, elmondzsa, hodzs szabadissza el e nehesszégektül.” (uott.) Végül egy „Csendítének...” kezdetű reggeli és esti elmondásra szánt imádságban a Jézus neve helyén megjelenő „Szent Isztván”-ra kell kitérnem. Moldvában Árpád-házi királyaink közül kettőnek, Szent Istvánnak, országalapítónknak és Szent Lászlónak, a táltos-lovagkirálynak az alakja köré fűződtek helyi legendák, hagyományok és ők azok, akiknek nevére oltárokat is szenteltek. Az északi régióban fekszik az a falu, Kiczkófalva (régebben Steczkófalva, sőt Istvánfalva!), amelynek temploma utoljára viselte Szent István nevét, és kegyszobrai között (immár a falu határában felállított út menti oltárocskára kiköltöztetve) még jelen volt az államalapító királyé is. Az elrománosodás hatására ez a hagyomány mára teljesen elvesztette jelentőségét. Mivel az apokrif imák a szóbeliségben maradtak fenn, megőrzésükben fontos szerepe volt az emlékezést segítő, ún. mnemotechnikai elemeknek, jellegzetességeknek. Ilyenek a szövegstruktúrában mutatkozó ritmikus – szóismétlődéseken és hangalaki hasonlóságokon alapuló – visszatérések. Pl. „Szent lelkivel megszeretett, Szent vérivel megváltott”, „Ződ szemű, Fekete szemű, Kilencvenkilenc szemű”, „Ki megtanulja z ű szúját, elnyeri ez ű júját”, „könökig vérbe, könökig könvbe”. Hasonló hatást adnak az ellentétpárok: „Kühül irgalmasz, belül aranyasz.”, „dzsalo testem nyugodzsik, szüvem el ne aladzsik”, „Z apasztal az ablakba, buldogszág ez ejtuba”. A sorok általában rövidek, hét-nyolc szótagosak. Ahol ez nem érvényes, ott nem a szöveg hangzása és ritmikája, hanem az egymásra következő képek érzékletessége és logikai sorrendje a kohéziós erő. Bár az ilyen „epikus jellegű” imáknál is nagy szerepe van a párhuzamos felépítésű szerkezeteknek, pl. „tüzesz osztorokvol ingemet osztorozzanak, tüzesz kesztyükvel z én testemet szabdalják”. A liturgikus eredetű imádságok általánosan használt formáikhoz kötődve kevesebb különlegességgel rendelkeznek, mint apokrif társaik, de a hosszú időn keresztül való elzártság és a magyar nyelvű közösségtől való különélés ezekben is érezteti hatását. Legtöbbször a szavak alaki eltéréseiben, toldalékolási módban, néha pedig a szokásostól különböző mondatszerkezetekben nyilvánul ez meg. Ebből a csoportból külön ki kell emelnem a korábban katekézis-jellegűnek nevezett kategóriát, ami talán nem is imát, hanem inkább egy memoriter-szöveget takar, amely szent és alapvető hitigazságokat tartalmazó voltánál fogva az imagyakorlatban is helyet kapott. AZ IMÁK SZÓKÉSZLETTANI VIZSGÁLATA Az elvégzett vizsgálatok fő szempontja a már bevezetéskor megfogalmazott célkitűzés volt: a kiválasztott nyelvi anyag szavainak eredet szerinti meghatározása. Ezt szóstatisztikai módszerrel végeztem, mégpedig két megközelítéssel élve: egyfelől a szövegekben megjelenő szóalakok, az összes tőszó felmérésével, másfelől az egyes imák szóelőfordulásaiban a belső keletkezésű, az ősi, a jövevény, az idegen és az ismeretlen eredetű szavak százalékos megoszlásának feltérképezésével. Ez utóbbi vizsgálat eredményéből igyekszem az egyes imatípusok közti különbségekre, és azok feltételezhető okaira is rámutatni. A szóstatisztikai vizsgálaton kívül fontosnak tartottam a frazémák megfigyelését: lévén a szövegek rituális funkciójúak, a bennük megjelenő szószerkezetek erősebben állandósuló jelleget mutatnak, mint akármilyen más funkciójú beszélt szövegtípuséi. Végül, mivel az imák egy szűk nyelvjárásterület szókincsét tükrözik, a tájnyelvi jelenségekre, a köznyelvtől való eltérésekre térnék ki: mind a szintagmák, mind a szavak, mind a toldalékmorfémák nyelvi szintjén. A szövegek általános szókészlettani vizsgálatához az imák szavainak egységes szólistáját állítottam össze. Ehhez meg kellett határozni, mit számítok tőszónak, milyen gyakorlat szerint válogatok a rendelkezésre álló szóelőfordulások közül. Kiindulásképpen minden szót a mai helyesírás szabályai szerint átírva, szótári alapalakot képezve vettem figyelembe. Minden, különböző képzőkkel keletkezett származékot külön szónak tekintettem. Problémát az igekötős igék és az összetett szavak jelentettek. Az összetételek, illetve a külön írt formák gyakran ugyanazon szószerkezet egységessé válásának különböző fázisait tükrözték (vagy a lejegyző egyéni felfogását ugyanerről...). Az igekötőknek pedig hol nagyon erős, hol kisebb mértékű jelentésmódosító hatását mérlegelve, végül úgy döntöttem, hogy az összetett szavakat és az igekötős igéket minden esetben belső keletkezésű szóként egységesen is felveszem, és alkotótagjaikat külön-külön is szerepeltetem a listán. Tehát pl. elmegy, elfog, elalít összesen hét tőszóként jelenik meg: elmegy, elfog, elalít, el, megy, fog, alít; nagypéntek három tőszóként: nagypéntek, nagy, péntek. Azokat a román nyelvből származó szavakat, amelyek a moldvai csángóban már hangváltozáson mentek keresztül, viszonylagos gyakorisággal fordultak elő, és amelyeket a magyar nyelv toldalékolási szabályainak alkalmazásával használtak, jövevényszónak tekintettem. Ezzel a módszerrel összesen 640 szótározható alakot kaptam. Az eredet-meghatározásokhoz az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen etimológiai szótár szócikkeit vettem alapul. A 640 szóalakból a belső keletkezésűek tették ki a legnagyobb részt, 440-et, azaz az imák szókincsének 68,75%-át. Ezután 12,5%-kal, 80 szóalakkal a jövevényszavak következtek, majd 11,56%-kal, 74 szóalakkal az ősi eredetűek. Az idegen szavak száma 28 volt, a vizsgált szóanyag 4,37%-a. Közel három százalékot (2,8%) tettek ki az ismeretlen eredetű szavak, 18 szóegyeddel. A teljesség igénye nélkül, a leggyakoribb előfordulású szavak ezek közül minden csoportból: Belső keletkezésűek: Boldogaszony, ájtatos, ajtó, aki, alít, anyaság, asszúpéntek, bocsánat, bölcsesség, boldog, csapdos, csenget, csipke, darabocska, egyenes, egészség, egyszer, elhivat, elkorbácsol, elvégzetül, est, fakereszt, felfeszít, feltalál, feltámad, fényes, Fiúisten, földi, folyik, gyámolító, gyűlik, gyümölcsös, halál, harmadnap, háromság, haza, hogy, hogyne, holnap, húsvét, igaz, igézés, imádkozik, irgalmas, Isten, Istenke, ítél, jelenik, Jézuska, jóság, kap, kaszál, kegyelmez, kelet, keres, kert, kesztyű, kigyűlik, kimúlás, könny, könyörgés, köszön, Krisztuska, leborul, lélek, leszentül, levél, leveledzik, megbukurál, megőriz, Megváltó, méltóság, mennybéli, mentség, mindörökké, mocskos, nagypéntek, napfény, nincs, nyugodalom, ó, őrangyal, orca, ostoroz, reggel, semmi, siralmas, számadás, szülő, táplál, Teremtő, tisztel, után, utolsó. Jövevényszavak: ablak, ámen, apostol, baj, bátor, bukurál, bor, dús, gyermek, gyertya, gyarló, György, halleluja, ige, Jézus, Kálvária, kasza, kereszt, keresztény, király, korona, koporsó, korbács, Krisztus, Mária, mise, monostor, őr, óra örök, pokol, próbál, puszta, rút, Sátán, sereg, szabad, szakrament, szék, szent, szuperál, társ, templom, tér(ige), trombita, tiszta, úr, zöld, zsidó. Ősi eredetű szavak: a, az, ad, ágy, álom, arany, árva, be, egy, él, én, epe, fa, fehér, fej, fél, fi, fog, hág, hagy, haj, hal, három, ház, hó, jó, jön, kel, kér, két, kéz, ki, láb, lát, megy, menny, mi, nagy, nem, nyál, nyelv, nyer, ostor, rész, rossz, száj, szem, szív, só, szül, szép, te, tőr, tud, tűz, új, ujj, út, van, vad, vas, vér, víz. Idegen szavak: am, atat, bun, caile, cap, cele, cu, curat, dar, ea, ejtu, eu, gyet, ha, in, luat, luminat, mila, noastra, ordino, pe, puterea, spus, tatuca, umblate, unteai, utra. Ismeretlen eredetű szavak: beteg, béke, bűn, csak, csupa, föld, hamar, nap, nehéz, ocsmány, remény, test, tör, ül, üt, törvény. Az egyes imák szóelőfordulás szerinti vizsgálatának eredményeit a Függelékben tüntettem fel. Összesített tanulsága igen meglepő: idegen szavak csak két típusban, a ráolvasásban és a három sirató szövegében fordulnak elő. A ráolvasásban, mint már említettem, az utolsó két sor „taktikai megfontolásból” „oláhul” hangzik el, nem a magyar szövegbe ékelt idegen szavakról van tehát szó, hanem egy különálló szövegtestről. Ha ezt leválasztjuk, a magyar részben az ősi eredetű szavak előfordulási aránya a jövevényekét is, több mint tíz százalékkal, megelőzi. A siratás – ugyan ősi szakrális hagyományokra nyúlik vissza – nem kötött szöveget jelent, hanem körülményektől,a sirató személyétől, az elhunythoz való viszonyától függő, a hétköznapi beszédhez közel álló, erősen improvizatív beszédmódot. A kétnyelvűség hatása ezért itt érhető tetten leginkább. A nyelvállapotnak az itt tükröződő fázisában a legnehezebben eldönthető, hogy egy-egy szó idegennek vagy jövevénynek minősüljön-e, a két nyelv keveredése annyira dinamikus, és a használatban szinte egymástól elválaszthatatlan. Az ismeretlen eredetű szavak aránya csak három liturgikus, népének-előképű imában haladja meg a négy százaléknyit, mindháromban a refrénbeli ismétlődések miatt. A szóelőfordulások tekintetében az imádságokra általánosan jellemző, hogy – a belső keletkezésűeket követően, amelyek körülbelül 50-60 százaléknyit tesznek ki – az ősiek százalékos megoszlása középarányosan tíz százalékkal meghaladja a jövevényszókét.
A szószerkezetekről Mint korábban említettem, az imákra – rituális, gyakran ismételt voltuknál fogva – nagyon jellemző az egymással kapcsolatba kerülő szavak, kifejezések állandósuló, szoros kötődése. Használatuk gyakorisága ugyan meghatározza, de nem élénkíti a stílust, a kifejezések ettől sokkal inkább szokványossá, közhelyszerűvé válnak, mintsem hogy színeznék, élményszerűbbé tennék a szöveget. Általában elvont fogalmakat jelölnek és szorosan kapcsolódnak az ima, vallásgyakorlás kereteihez, helyzetéhez. Legtöbbjük főnévi alaptagú, és csupán szószerkezetnyi nagyságú. A főnévieket köznévi és tulajdonnévi csoportra osztottam. Köznéviek: mindennapi kenyér, bűnösöknek váltsága, örök haza, szent orca, szent péntek, szeplőtelen fogantatás, mai született buba, világ hiúsága, örök nyugodalom, piros vér, kegyes szemek, igaz hit, utolsó óra, bűneinknek bocsánata, fényes angyal, örök boldogság, szent húsvét. Tulajdonnéviek: Úrjézus Krisztus, Uram Istenem, Seregeknek Szent Istene, Szentháromság Egyisten, Megváltó Fiúisten, Szép Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, Mennyországnak Királya, való Isten, Mennyei Dicsőséges, és a szentek nevei: Szent György, Szent Pál, Szent Antal, Szent Borbála. Igei alaptagúak: bűnbe hajt, él és uralkodik, fakeresztre felfeszítik, napfényre hoz, vérét kiszívja. Határozószóiak: tűztől-víztől, este lefektében, reggel felkeltében, térdig vérben, könyökig könnyben, mi után virradván, víg örömmel. Az imádságok szövegében megfigyelhető nyelvjárási jellegzetességek közül legszembetűnőbbek a hangtaniak, az ún. sziszegés vagy selypítés, a diftongizálás, illetve a köznyelvitől eltérő hasonulásos jelenségek. A szókészletbeli eltérést a tájszavak jelentik. Leggyakoribbak az alaki tájszók, ami a szövegek megértését nagyarányban megkönnyíti. Ilyenek pl. elalít – 'elaltat', kühül – 'kívül', szüle – 'szülő', hulnap – 'holnap', Szátánk – 'Sátán', hed – 'hegy', töpdös – 'köpdös', megellintett – 'megjelent', ejtu – 'ajtó', szű – 'szív'. Jelentésbeli tájszavak: kihallgat – 'meghallgat', meggyűlik, meggyülekezik – 'találkozik', feltalál – 'talál', megsír – 'sír, sirat', kiteremt – 'teremt', engemen – 'rajtam', lekörmöl – 'összekarmol'. Valódi tájszóból kevesebb van, ami talán az imaszövegek egyetemes elterjedtségét és a szövegmegőrzés hűségét jelzi. Ilyen pl. asszúpéntek – 'nagypéntek', megbukurál – 'megvígasztal', nyiril – 'él', leszentül – 'lenyugszik a Nap'. A köznyelvitől eltérő toldalékmorféma-használat a képzők, a jelek és a ragok terén is megmutatkozik. A denominális nomenképzők közül az elhíresült moldvai csángó kicsinyítő képzőkből a feldolgozott szövegben csupán a két leggyakoribb jelenik meg: a -ka és az összetett -cska: Jézuszka Krisztuszka, darabocska, imádságecska. Az -ás,-és deverbális nomenképzőt két esetben az -at,-et pótolja: lefeket, felkelet, mód- és állapothatározói, egyfajta befejezettséget is sugalló igenévképzőként pedig a -val, -vel szerepel. A deverbális verbumképzők közül nyelvjárásias a visszaható -ódik használata a megismeréssel kapcsolatos tud ige mellett (tudódik), és az -ít műveltető a -tat képző helyett a nyugít alakban. A jelek közt rendhagyó és általánosan elterjedt a -t,-tt múltidő jel helyett az -a,-e használata: csengítének, bémene, leüle, láték, kihágának, eltalálának, tekinték, felkelék. A ragok közül a -val,-vel szinte sohasem hasonul (osztorokvol, kesztyükvel, nyalakval, vérvel). Szokatlan szintagmatikus kapcsolatokat eredményeznek a normatív nyelvváltozatoktól különböző vonzatok: elcsúfolkodnak engemen, rajtunkat elkaszál a halál kaszája, disérjük e Szentháromágnak. Sajátos kifejezése a moldvai csángó nyelvjárásnak, ami egy imában itt is megjelenik: hogy ura legyünk mehessünk. Ez a cselekvés elvégzésére való képességet kifejező szó értékű szerkezet mindig felszólító módú igével kapcsolódik. A mondatok szórendjében néha idegenszerű hatás érezhető (Hogy mind e hó legyünk tiszták., Hol még gyűljünk meg, társam?), ami a nyelvérzék megromlásának lehet következménye. A köznyelvben nem ismert értelemben jelenik meg a mind – mind (kb. 'amint' – 'úgy') kötőszavakra épülő mondatszerkezet az egyik katekézis-jellegű imában: Meljik nagyobb? Mind az egyik, mind a másik. Mindent összevetve, a nyelvjárási különbözőségek és a szövegek néhol már megromlott volta ellenére – az évszázadok óta elszigetelt különélést is figyelembe véve –, úgy vélem, hogy az imák vizsgálata megerősíti az északi csángóság szervesen magyar és archaikus hagyományokat, nyelvi kultúrát hordozó jelentőségét, valamint annak fontosságát, hogy hagyatékukat „az utolsó órában” minél szélesebb körben megismerjük, tudományos alapossággal feltérképezzük, hogy végül a szakmai és „népszerű” ismeretterjesztés útján az új évezredet kezdő magyarság közkincsévé lehessen.
Felhasznált irodalom: BALASSA IVÁN 1989: A határainkon túli magyarság néprajza, Bp., Gondolat, 221-242. BALASSA JÓZSEF 1891: A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése, Bp., MTA kiadása BARTHA ELEK 1998: Néphit, népi vallásosság, in: A magyar folklór, BP., Osiris K., szerk.: Voigt V., 470-501. BENKŐ LORÁND 1989: A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből I-II., MNy 3.sz., 271-287., ill. 4.sz., 385-406. BOSNYÁK SÁNDOR 1980: A moldvai magyarok hitvilága, Folklór Archívum 12. CSŰRY BÁLINT 1932: A moldvai csángó igealakok I-II., MNy 1-2. sz., 22-30., 5-6. sz., 148-155. 1932: A moldvai csángó kicsinyítő képzőkhöz, MNy 9-10.sz., 300-301. 1936: Wichmann György északi csángó hagyatéka, MNy 9-10.sz., 281-288. DOMOKOS PÉTER 2000: Lakatos Demeterről, Magyar Nyelvjárások 38., 119-128. ERDÉLYI ZSUZSANNA 1976: Hegyet hágék, lőtőt lépék, Archaikus népi imádságok, Bp., Magvető FARAGÓ JÓZSEF – JAGAMAS JÁNOS 1954: Moldvai csángó népdalok és népballadák, Bp.- Bukarest, Szépirodalmi Kk. P.GEGŐ ELEK 1888: A' moldvai magyar telepekről, Buda, (reprint: Bp., 1987.) GERSTNER KÁROLY – HÁMORI S. ANTÓNIA – ZAICZ GÁBOR 1995: Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen, Bp., Akadémiai K., GUNDA BÉLA 1988: A moldvai magyarok eredete, MNy 1.sz.,12-24. HARANGOZÓ IMRE 1992: „Anyám, anyám, szép Szűz Márjám...”, Újkígyós, Ipolyi Arnold Népfőiskola 1998: „Krisztusz háze arangyosz...”, Újkígyós, Ipolyi Arnold Népfőiskola MÁRTON GYULA 1956: A moldvai csángó nyelvjárás szókincsét ért román nyelvi hatásról, MNy 1.sz., 92-100. MUNKÁCSI BERNÁT 1880: A moldvai csángók nyelvjárása I-III., Nyr. 10.sz., 444-455., 11..sz., 481-493., 12.sz., 529-533. 1881: A moldvai csángók nyelvjárása IV-VI., Nyr. 3.sz., 101-107., 4.sz., 149-158., 5.sz., 199-205. SZABÓ T. ATTILA 1980: Elavult, halódó és élő kicsinyítő-becéző képzők a moldvai csángó nyelvjárásban, in: Nép és nyelv, Bukarest, Kriterion, 122-131. SZABÓ T. ATTILA – GÁLFFY MÓZES – MÁRTON GYULA 1963: Tájékoztató a moldvai csángó tájnyelvi térképről, Kolozsvár SZARVAS GÁBOR 1874: A moldvai csángó nyelvről I-II., Nyr. 1.sz., 1-6., 2.sz., 49-54. TÁNCZOS VILMOS 1999: Csapdosó angyal, Csíkszereda, Pro Print ZOLNAY GYULA 1905: A csángók eredete, MNy 9.sz., 400-403. |